Minden kritika előfeltétele
Mi iszlamofóbia, és mi nem az?
Ivácson András Áron utolsó frissítés: 13:07 GMT +2, 2015. október 2.Vágunk egy ösvényt az iszlamofóbia vádjának szinte áthatolhatatlan dzsungelében.
Vádak között
A menekültkérdés egyik legfeltűnőbb ideológiai hozama, noha maga a fogalom jóval régebbi, az „iszlamofóbia” vádja mindazokkal szemben, akik kritikával illetik az iszlám vallást. Azonban itt kénytelenek vagyunk bizonyos éles határok meghúzására. Pontosan úgy, ahogy nem mindenki válik automatikusan antiszemitává, aki kritizálja Izraelt – például Noam Chomsky – nem válik senki automatikusan „iszlamofóbbá” sem, csak azért, mert kritizálja az iszlám vallást; noha nyilván annak is tudatában kell lennünk, hogy az „izraelezés” adott politikai körök fedőtevékenysége, mert már nem engedhetik meg maguknak a nyílt zsidózást. Ugyanígy lehet sok esetben ez az iszlámmal is, amikor az iszlámellenesség valójában embercsoportokkal szembeni ellenkezést takar a vallással szembeni kritika leple alatt.
Azonban a probléma gyökere pontosan innen ered. A fogalom először a Runnymede Report 1997-es jelentésével került be a köztudatba, és aképpen határozza meg, hogy „az iszlám vallás és a muzulmánok ellen irányuló gyűlölet, előítélet és félelem.” A fogalommal kapcsolatban felmerülő első fontos probléma - kritikusai szerint -, hogy összemossa az iszlám vallást a muzulmán, illetve az arab ember fogalmaival (holott nyilvánvaló, hogy léteznek nem iszlám hitű, illetve ateista, hitüket elhagyott arabok is). Ez abból is látszik, hogy a fogalom karakterisztikái és jellemzői még szakmai körökben is vitatottak, némelyek az idegengyűlölet, mások a rasszizmus, megint mások a vallási intolerancia kategóriájába sorolják.
Érdekes adalék mindehhez, hogy az Associated Press Stylebook már 2012 óta nem szorgalmazza a fogalom használatát, mert a szerkesztő Dave Minthorn szerint félrevezető és annyira homályos fogalom, hogy bármi és bárki illethető ezzel a váddal. Ironikus, hogy az „iszlamofóbia” fogalmát az AP a „homofóbia” fogalmával együtt helyezte használaton kívül.
Kritikák össztüzében
Noha sok oldalról éri kritika a fogalmat, legismertebb kritikusai mégis Salman Rushdie író, aki maga is ex-muzulmán, valamint az úgynevezett „Új Ateisták” körébe tartozó Sam Harris neurológus, filozófus, etikaszakértő, akikről lentebb lesz még szó.
Rushdie Joseph Anton: A memoir című önéletrajzában kifejti, hogy az „iszlamofóbia” az orwelli újbeszél szintjét súrolja, mert feje tetejére állítja az analízis nyelvét, és egy szintre zülleszti a szólásszabadság zálogát jelentő valláskritikát - bármelyik vallásét, így az iszlám kritikáját is - az egyszerű és olcsó rasszizmussal, ezzel pedig tökéletesen a szélsőségesek kezére játszik, amikor a Runnymede Report meghatározása szerint az arab ember mindig és csakis iszlám hitű lehet. Gondolom, nem kell hosszasan ecsetelnem Rushdie kényszeres bujkálásait Khomeini ajatollah 1989-es fatwájából kifolyólag, hogy mi volt az iszlám kritikájának a következménye, már akkor is, amikor maga az „iszlamofóbia” fogalma még csak nem is létezett.
Sam Harrist számtalan formában és alkalommal vádolták „iszlamofóbiával”, mivel az „Új Ateisták” közül messze ő a leghangosabb iszlámkritikus, a néhány éve elhunyt Christopher Hitchens után. Harris minden esetben kihangsúlyozta, hogy kritikája az iszlám vallást érinti, és nem a híveit, noha szintén felvetette, hogy az a nézet, hogy az iszlám a béke vallása lenne - amelyet kisajátít néhány szélsőséges -, egy veszélyes fantázia, amelyet pontosan a moderált és liberális muzulmánok nem kellene átvegyenek. Ez persze nem állította meg Murtaza Hussaint, hogy az Al-Jazeera oldalán Harrist a legaljasabb népirtókkal emlegesse egy lapon, ami természetes teljes mértékben abszurd.
Hitchens, aki 2011 decemberében elhunyt, már képtelen megvédeni magát a vádak ellen, de Harris nem enged a huszonegyből. Mint a Glenn Greenwalddal folytatott vitájában fogalmazott: „Nem létezik semmiféle ’iszlamofóbia’. Ez mindössze egy propaganda fogalom, amelyet arra találtak fel, hogy megvédje az iszlámot a szekularizáció hatásaitól azáltal, hogy összemossa a valláskritikát az attól igen távol álló rasszizmussal és idegengyűlölettel. És végzi is rendesen a dolgát, mert még az olyan szakemberek is elfogadták, mint te.”
Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a Nyugaton elismert bármelyik vallás bármelyik szélsőségesét ugyanezzel a terminológiával támadja, mégsem lett még sosem „keresztényfób”, vagy esetleg „zsidófób”, de még „hindufób” sem.
Michael Walzer filozófus szerint a vallásos militantizmustól való félelem semmiképpen nem azonosítható fóbiaként, ami egy nagyon jól körülírható orvosi fogalom, továbbá felhívja a figyelmet, hogy ez az érzület hasonló lehet ahhoz, amit a keresztes hadjáratokon résztvevő keresztények iránt érezhettek az akkori muzulmánok és zsidók. Pascal Bruckner filozófus, kultúrkritikus, a francia viszonyok egyik legkomolyabb kritikusa szerint az „iszlamofóbia” fogalmát iráni fundamentalisták hozták létre a késő hetvenes években, hogy az idegengyűlölet szinonimája legyen, és elhallgattasson minden – még legitim – kritikát is, ami az iszlámot, mint vallást érhetné.
Túl a valláson
Amit fontos megérteni a fenti kritikák kapcsán, hogy az esetek többségében nem egy iszlámtól különböző vallás, hanem az ateizmus irányából érkeznek. Különösen igaz ez az „Új Ateisták” csoportjára, ahová besorolják Richard Dawkinst, Hitchenst, Harrist és Dan Dennettet is, noha ők visszautasítják ezt a címkét, hangsúlyozva, hogy az érvek többsége, amiket mai kontextusban megfogalmaznak, már az ókorban felmerült (korai, preszokratikus atomista, szofista és künikus ateizmus stb.), így ateizmusuk sok minden lehet, de új semmiképpen.
Aki Muhtali hívja fel a figyelmet arra, hogy miközben mindenhol arról szól a diskurzus, hogy ezek az ateista emberek mennyire elnyomják - holott mindössze kritizálják - az iszlámot – és pontosan ez az „iszlamofóbia” fogalmának szerepe, hogy a kritikát és az elnyomást összemossa – hány és hány ateista kerül szó szerint életveszélybe, vagy egyenesen fizet is az életével vallástalanságáért iszlám országokban és közösségekben.
Mai kontextusként elsősorban az utóbbi években lejátszódó, bangladesi ateista bloggerek elleni támadássorozatot említi. Ezekben a támadásokban életét vesztette többek közt Avijit Roy, Washiqur Rahmans, Ananta Bijoy Das, Niloy Neel, de még lehetne sorolni. A támadásban iszlamisták támadnak ateistákra húsvágó bárdokkal és bozótvágó késekkel, majd később a rendőrség, abban az országban, amelyet Reza Aslan mindenkit iszlamofóbnak látó paranoiája szekulárisnak nevez, nem igazán tesz semmit néhány rövid ideig tartó letartóztatáson kívül, még azután sem, hogy az Ansarullah Bangla Team nevű iszlamista csoport magára vállalja és az interneten még egy listát is közzétesz azok nevével, akik ellen támadásokat szorgalmaznak.
Sam Harrishez hasonlóan Muhtali szintén figyelmeztet, hogy amikor az „iszlamofóbia” vádjának leple alatt az iszlamisták megpróbálják összemosni az iszlám kritikáját az iszlám elnyomásával, az mindössze egy ideológiai eszköz, amit a magukat magasan képzettnek tartó nyugati liberális gondolkodók és politikusok probléma nélkül meg kellene tudjanak különböztetni. A Gallup felmérései szerint az amerikaiaknak még mindig nagyobb hányada szavazna egy muzulmán jelöltre (58 százalék), mint egy ateistára (54 százalék), ami Muhtali szerint azt mutatja, hogy a muzulmánok még Amerikában is kevésbé elnyomott, megvetett közösség, mint az ateisták, mert ők "legalább hisznek valamiben".
Muhtali szintén eloszlatja azt a mítoszt, hogy a Korán ne buzdítana erőszakra más vallásúak, vagy épp az ateisták ellen, mint bármelyik másik szent könyv. Számos verze található, amely a vallás elhagyását és tagadását, az aposztáziát, halállal bünteti, de ez nem csak az ateistákat érinti, hanem azt is, aki más vallást vesz fel. Muhtali szerint innen egyenes út vezet a közel-keleti teokráciákban létező „blaszfémia törvényekig”, amelyek értelmében például jelenleg mindegyik arab államban halálbüntetés vagy legalábbis testi fenyítés jár az ateizmusért.
Kínzóan közeli példa Raif Badawi író, aktivista és a Free Saudi Liberals alapítótagjának esete, akit 2012-ben letartóztattak „az iszlámot sértő megnyilvánulásai”, valamint később aposztázia vádjával, és tíz év börtönt kapott, valamint ezer korbácsütést. Idén március 1. óta ismét fel akarják hozni ellene az aposztázia vádját, amelyben, ha vétkesnek találják, a büntetése halál. Azt lehetne cinikusan mondani, hogy eddig egyszerűen megúszta a halálhoz képest az ezer korbácsütéssel, de több orvosszakértő figyelmeztetett, hogy a korbácsütéseknek számos egészségügyi, fertőzésügyi és pszichológiai traumatikus hatása lehet, „cserébe” azért, hogy hát „megsértette valakik hitét”.
A méltányosság elve alapján meg kell említenünk, hogy ilyen jellegű blaszfémia törvénykezések nem csupán muzulmán országokban léteznek. Az International Humanist and Ethical Union közölt egy összeállítást, amelyből kiderül, hogy globális szinten tizenhárom országban halálbüntetés jár az ateizmusért, harminckilencben, köztük hat nyugati országban, börtönbüntetés jár a „blaszfémiáért” (ami szerény véleményem szerint legalább annyira nonszensz fogalom, mint az „iszlamofóbia”), valamint a vallástalanok és ateisták minden egyes országban vagy hátrányos megkülönböztetésben, vagy nyílt diszkriminációban részesülnek. A nyugati országok között találjuk Izlandot, ahol három hónapig tartó börtönbüntetés jár „blaszfémiáért”, Hollandiát, ahol ez négy hónap, Új-Zélandon egy év, Lengyelországban két év, Németországban és Görögországban akár három év is. Különösen az utóbbi siralmas, ugyanis nem csak a nyugati civilizáció gyökere, de a nyugati szabadgondolkodás, ateizmus és antiklerikalizmusé is, amelyek legalább annyira hozzátartoznak a nyugati hagyományokhoz, mint azok, amiket általában annak tartunk.
Önbeteljesítés
Slavoj ®iľek filozófus, kultúrkritikus, pszichoanalitikus szerint moderálni kell az erőviszonyokat. Nem lehet mindenkit elutasítani, viszont, mint fogalmaz A törékeny abszolútum: avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért című könyvében, azt sem lehet, hogy teljesen elfogadóak legyünk egy olyan jelenséggel szemben – esetünkben pedig ez az iszlám fundamentalizmus, kiterjesztve pedig minden vallásos fundamentalizmus (akartak már amerikai keresztény szószólók is ide-oda atombombát dobni) –, amely a megsemmisítésünkre törekszik. Pontosan ezért nem szabad elzárkózni sem az iszlám kritikájától, sem általában a vallás kritikájától, mert egy civil társadalomban és egészséges államban nem létezik szent tehén, bárki és bármi kritika tárgyává tehető, amennyiben valóban kritika az és nem személyeskedés, rasszizmus, idegengyűlölet, gazdasági felsőbbrendűségből származó imperializmus és így tovább.
Pontosan ennek kapcsán írta Karl Marx a Hegel jogfilozófiájának bírálata című művében, hogy minden kritika előfeltétele a vallás kritikája. Ezt kell szem előtt tartani, ha felmerül az „iszlamofóbia” vádja. Kritikánk legyen az iszlám és bármelyik másik vallás kritikája, de ne a hívőké, és főleg ne a moderáltaké, habár felvethető, hogy sok esetben a moderáltak miért nem vetik ki maguk közül a szélsőségest - de ez már egy másik cikk témája. Ahogy az is más lapra tartozik, hogy a hívő illethető-e kritikával a vallása miatt, és ha igen miként, különösen, ha például Machiavelli módjára megfosztjuk a vallást minden transzcendenciájától, és mindössze egy társadalompolitikai eszköznek tekintjük, amely megkönnyíti a tömegek vezetését.
Mi egyelőre minden körülmények között maradjunk Marx (és Machiavelli) szentenciájánál, és reménykedjünk, hogy azok az államvezetők, akik világpusztító fegyverekkel rendelkeznek, és semmit nem várnak annyira, mint a túlvilágot, még legalább ideig-óráig visszatarthatóak álmaik megvalósításától.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!