Bertolt Brecht esete az áramfejlesztővel
Ivácson András Áron utolsó frissítés: 13:02 GMT +2, 2016. február 15.Érdekes időket élünk: a színház cenzúrájáért kiáltanak azok, akik nagy valószínűséggel teli torokból szidják a múlt rendszerben élő és viruló cenzúrát.
A levél egyébként csak részleteiben említésre érdemes, így csak azzal fogok foglalkozni, ami legalább minimálisan meghaladja a legalacsonyabb kicsinyesség felső határait. A trágár beszéd, a testbeszéd, altesti gesztusok feletti hüledezés kifejezetten nevetséges azok számára, akik picit is jártasak mondjuk az ókori görög költészetben, drámában, hogy az ókori rómait ne is emlegessük. Lukianosz istent, hazát, embert, holtat nem kímélő és tűrő dialógusai, különösen az Istenek, Halottak, Hetérák című, jó útmutatók lehetnek ebben.
Számomra Lukianosz munkájának legfontosabb eleme az a roppant kultúrkritika, amit minden téren véghezvitt, nem kímélve sem istent, sem tabut, sem ezeréves hagyományt, ami nagyon jól mutatja, hogy akár az istentagadás, akár a tabudöntés legalább annyira ősi emberi tevékenység, mint az említett tabuk, hagyományok és szentségek felállítása. Ennek következtében valami agyonidealizált, nyálcsorgató „kultúrmúltat” emlegetni, amikor „minden jobb volt”, egészen megmosolyogtató. Nem úgy van az, hogy valamikor régen volt a nemzeti, keresztény, „erkölcsös” múlt, és akkor jöttek ezek a csúnya „balliberálisok”. A két oldal, mióta kultúra létezik, folyamatosan birkózik egymással: a hagyomány és az abból kitörő újító lázadás.
Lukianosz ennek ellenére a Római Birodalom egyik legnagyobb alkotója, akit a jelenlegi szokáshoz képest a maga idejében nem neveztek sem birodalmiatlannak, sem „rómaiellenesnek.” Tisztázás végett vegyünk figyelembe mindehhez egy római szokást, amelyet Tertullianus korai egyházatya jegyzett fel az Apologeticusában. Amikor a győztes hadvezér megtért Rómába, és mai ésszel szinte alig elképzelhető pompás emelvényen vezették végig a városon mindenki üdvrivalgására, egyazon időben egy rabszolgát láncoltak a victor lábához, akinek folyamatosan kellett ismételgetnie, hogy: „Respice post te! Hominem te esse memento! Memento mori! Sic transit gloria mundi”, amely magyarul annyit tesz, hogy „Nézz magad mögé! Emlékezz, hogy ember vagy! Emlékezz a halálra! Így múlik a világ dicsősége!”
Miért is lényeges ez? Mert azt a hatalmas önkritikai fokot és realizmust mutatja, amely minden mitológiája ellenére a római kultúrát áthatotta azokban a századokban, de ugyanakkor talán lényegesebb az, hogy a legnagyobb győztest, a legnagyobb hőst emlékeztették, hogy mai, csúcson lévő státusa ellenére akár holnap is rabszolga válhat belőle, vagy egyenesen halott.
Ez egyszerre a legszentebb tabu és a legnagyobb szentség egyetlen gesztusba sűrített miszlikbetörése. Lukianosz mellett elég csak megemlíteni Petronius Satyricon című művét, amely nem is akárki, hanem épp „a kegyetlen” Nero császár uralkodása alatt született, és amelyből maga a szatíra szavunk is származik. Legalább akkora kritika és legalább olyan súlyos módon tálalva tematikailag és stilisztikailag is, mint Lukianosz munkái („Hadd köpöm szemközt azt a hímnémbert!”), mégis a legnagyobbjaiknak tekintették őket, ami abból is látszik, hogy még évszázadok múlva is tömegesen emulálták mindkettő stílusát. Ezzel szemben jelenleg ott tartunk, hogy bármi, ami kérdőjelet mer tenni a becsontosodott nemzeti, szimbolikus, közösségi ideálok mellé, az „hazaáruló”, „nemzetellenes” vagy egyéb valami más nevetséges címke. A legszórakoztatóbb természetesen a „modern, liberális elfajzás”, mert hát biztosan az ókorban élő Lukianosz és Petronius is, és még lehetne sorolni reggelig, modernek és liberálisak voltak.
A levélíró felteszi az ominózus kérdést: „van-e még közösségnevelő szerepe a színháznak?” és örömmel mondhatjuk néki, hogy igen, van. Mire nevel a színház, a jól megvalósított színház? Mellőzve a nyilvánvalóan didaktikus mellékszálakat, a kritikus attitűdre nevel, részben pontosan azáltal, hogy iszonyatosan kényelmetlen helyzetbe hoz, és felkészít, hogy „aranybogaram, a világ nem körülötted forog”. Az teljes mértékben egyedül a néző hibája, ha a színházi előadás helyett a saját tükörképét akarja nézni három órán keresztül, és felháborodik, amikor ennek a köldöknézegetésnek esetleg a kritikáját kapja aztán, de emiatt kár másnak is siránkozni.
Az igazi kritika által változik, fejlődik a kultúra, és ebben a korban, amelyben tévesen az egyes kultúrákat öröknek tartják, nem olyan entitásoknak, amelyek fennállásuk alatt elmondhatatlanul sokszor megváltoztak, a változás maga a legrosszabb démon. A kultúrák statikusságának szajkózása azért fontos, mert ellenkező esetben nem lehet meghatározni egy ideális állapotát egy adott kultúrának, hogy mikor volt „igazi önmaga”, és ennek hiányában nem lehet a nyálcsorgatásig agyonideologizálni egyes vagy mindenik elemét.
Azonban csak mindezek után robban a bomba: „Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?” sír fel a levélíró. Számomra ez a legrosszabb, ráadásul általam még csak meg sem élt, de bőven kutatott időket juttatja eszembe. Azokat, amikor, ha nem igazodott egy alkotó a közösség leple mögé megbújt állam által előírt ideológiai irányvonalhoz, könnyen megjárhatta – enyhén fogalmazva.
Ám ilyen példák jelenleg is vannak, elég csak a Pussy Riot zenekar és az orosz állam konfliktusára gondolni, mert a zenekar tagjai „meg mertek szentségteleníteni egy templomot” a koncertjükkel (ó, jaj, mamám, és még így is hol vannak Diagorász felaprított faoltáron megfőzött répáitól). Ám még beszédesebb, hogy „kritizálni merték” Vladimir Putyint, és hát egy állam vezetőjét kritizálni ugyebár főbenjáró bűn és „nemzetellenes”, csúnya dolog. A nagy barát és Törökország megmentője, Tayyip Erdoğan is épp azon foglalatoskodik, hogy börtönbe zárja azokat az akadémikusokat, akik kritizálni merték őt.
A levél alatt kifejezetten erős kommentháború robbant ki az azt pártoló és ellenző oldalak között, azonban erre nem térek ki külön. Az, ami: egy kommentháború, amelyben néha feltűnnek logikus érvek, inkább a levelet ellenzők részéről. Noha magam még nem láttam az előadást, van némi sejtésem, hogy melyik lehet, de mivel sem biztos nem vagyok, se nem láttam, nem mondok semmiféle véleményt róla. Persze most lehet azzal jönni, hogy akkor miért a téma, de egyrészt Gheorghe Ghiorghiu Dej összegyűjtött beszédeit sem kell elolvasnom, hogy tudjam, hogy legnagyobb részt abszurd, nonszensz dolgok, másrészt pedig a témám a levél, és különösen az abban található cenzúrára való felhívás, és nem maga az előadás.
Azonban annál kreatívabb a helyi fiatalok egy csoportjának a reakciója, akik a levél alatt kirobbant kommentháború kapcsán beindított szavazást nemes egyszerűséggel meghackelték. A kérdés a következő volt: „Egyetért azzal, hogy cenzúrázni kell a közpénzből működtetett színházak előadásait?”, a válaszok pedig, zárójelben a leadott szavazatok száma: 1. Nem, tetszik így a színházunk (68), 2. Nem, bár nem járok színházba (10), 3. Nem, de lehetne fogyaszthatóbb (18), 4. Egyetértek (17) és végül 5. Egyetértek, bár nem járok színházba (19279). Nyilvánvalóan ez az utolsó a meghackelt szám.
A kortárs művészet (non)konvenciói szerint mondhatjuk azt, hogy ez is egyfajta figyelemfelhívó performansznak minősül, ami pont arra mutat rá, hogy a témába olyanok is beleszólnak, akiknek semmi kapcsolódásuk az egészhez. Nem fogyasztják a kultúra ezen formáját, nem élik, nem ismerik, de nyilvánvalóan véleményük azért van. Amivel semmi gond nincs, véleményük lehet, csak azt ne várják el, hogy komolyan is vegyék egy vitában, ami olyan volna, mintha én az orvosláshoz nem értő laikusként bemennék az idegsebészetre, és elmondanám az agysebésznek, hogy szerintem merre, hol, mennyit kellene vágnia a roppant precíz lézerszikével. A színháznak, akárcsak az orvoslásnak, precízen feltárható története, elmélete és gyakorlata van, ezek ismerete nélkül is lehet véleményt mondani róla, csak esetleg nem sokat fog nyomni a latban az, és jogosan nem.
Ai Weiwei kínai művész a legnagyobb kortárs alkotók közé tartozik, akinek ráadásul menekülnie kellett Kínából államkritikus munkái miatt, azonban minden hagyományos technikát elutasítva a konceptuális művészet területén dolgozik. Legfrissebb kiállítása, amely inkább installáció, a Konzerthaus épületén van Berlinben. Szó szerint az épületén és nem benne, ugyanis összegyűjtött tizennégyezer úszómellényt, amit szíriai menekültek használtak a sokszor végzetes tengeren való átkelés során, és ezekkel borította be a Konzerthaus oszlopsorait. Mondhatjuk azt is, hogy a munka paradigmatikus példája annak, hogy a hagyománytól eltérő konceptuális művészetnek milyen mindent elsöprő ereje tud lenni. Az, hogy valami nem hagyomány szerint készült, nem több olcsó kifogásnál, ami nem jó semmire, különösen a művészet terén, de máshol sem, azon kívül, hogy lelassítsa, illetve célszerűen teljesen leállítsa a sirámos-könnyes múltból végre valahogy a jövő fele vezető haladás minden próbálkozását.
Ám most így a végén én is egy kérdést szegeznék a levélíróhoz: Tényleg? Most tényleg itt tartunk 2016-ban, hogy az a múlt rendszer után, amelyet nem igazán kedvel, politikai nézeteitől függetlenül, habár attitűdjéből konzervatívra gondolnék, hogy egy olyan cenzúrát vezetne be, amely abban a rendszerben volt jellemző minálunk? Balliberális cenzúráról beszél, és cenzúrázni akar? Talán mégiscsak igaz, hogy nem a cenzúrával van gondja, hanem azzal, hogy nem ő és övéi csinálják. Illetve, ha az általuk vizionált cenzúra egyáltalán létezne.
Úgy tűnik, ma Erdélyben fokmérő a cenzúra. Nem csinálod jól a dolgod, ha nem akarnak cenzúrázni, illetve nem indítanak legalább egy petíciót ellened. Nekem csak a jó öreg dadaista Johannes Baader jut eszembe, aki fehér lepedőbe csavarva ment el misére a berlini katedrálisba. Amikor pedig a pap feltette a retorikai kérdést, hogy „mert mit is jelent számunkra ma Krisztus?”, Baader közbekiabált: „a magadfajtának lófaszt!” Ennek ellenére, és azért is, mert a dadaisták számos művészeti, művészettechnikai, eljárásbéli és művészetelméleti újítást, mondhatni forradalmat vittek végbe, amelyet a mai napig használunk a magas kultúrától egészen a köznapi tévéműsorokig, rájuk emlékszik a művészettörténet, és nem az ellenzőikre. Ugyanúgy, ahogy a művészettörténet jogosan az egekig dicséri Egon Schielet, és a konzervatív tanárára, Christian Griepenkerlre csak azért emlékszik, mert előbbit kirúgatta az egyetemről. Az idő őket igazolta, ahogy a fenti példák pedig szintén mutatták, az idő már az ókor óta a lázadókat, a mindenkori ideologizált hagyományoktól eltérőket, a „maguk útját járókat” igazolja mindig, és ez így van jól, így jogos. Ezek által fejlődik a kultúra és a világ általában, művészetektől a tudományokig, nem a megalkuvók által.
Végül pedig mi esett meg a náci Németországból nézetei miatt menekülni kényszerülő, majd ugyanezen nézetei miatt Amerikában bíróságra cibált Bertolt Brecht és az áramfejlesztő között? Még ugyan semmi, de az elmúlt napok történései következtében bizonyosak lehetünk, hogy oly sebességgel pörög a sírjában még a maradványa is, hogy fém rudat ütve bele áramot lehetne fejleszteni a segítségével…
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!