A POLKORREKTTŐL DÉLRE
Animált ideológia
Ivácson András Áron utolsó frissítés: 16:58 GMT +2, 2015. október 27.Egy animációs sorozatban gyakran több az ideológiai tartalom és a mondandó, mint egy mozifilmben.
Mielőtt felmerülne a kérdés: a sorozatokkal hasonlóan vagyok, pár kedvencen túl ritkán nézek bármit is. A Game of Thrones nem kötött le egy fél szezonnál többig, a Breaking Badben nem értettem, hogy miért kellene bármilyen formában is érdekeljen a karakterek sorsa, a Dexter roppant érdekes alapállással rendelkezik, de annyira még nem fogott meg, hogy továbbra is nézzem pár rész után, a Sherlockban irritál, amit a karakterrel tettek, valamint Benedict Cumberbatch általában, a Vikings humorosan melléfog szinte bármilyen szinten. Az egyedüli, amely bármilyen szempontból is lekötött az utóbbi időben, a True Detective volt, az egy jó történet, jó karakterek, jó színészek, főleg a Matthew McConaughey és Woody Harrelson által alakított detektívpáros.
Ironikusnak tűnhet ez után, hogy mindezek mellett többféle animáció és rajzfilmsorozat egy-egy újabb részét sokszor izgatottan várom, de nem feltétlen azért, amiért sokan gondolnák, hanem azért, mert rendelkeznek minden rajzfilm- vagy animációjellegüket meghaladóan egy ideológiai tartalommal, töltettel, mondandóval. Ahogy Slavoj ®iľek fogalmaz, bármi is történjék, bármilyen helyzetben is legyünk, alapból az ideológia szemeteskukájában turkálunk, így azon siránkozni, hogy ne ideologikusan közelítsünk meg bármit is, teljes mértékben értelmetlen – nincs ideológiailag semleges állapot, csak és kizárólag elköteleződések hálózatai léteznek és pontosan az jelzi a legsúlyosabb ideológiai állapotot, hogy sikerült elhitetni a nyugati társadalmakkal, hogy létezik semleges állapot. Amint pedig ő maga fejti ki a The Perverts Guide to Cinema és The Perverts Guide to Ideology című roppant ajánlott dokumentumfilmjeiben, ez az ideológiai töltet sehol máshol nem érvényesül annyira, mint a mozi, a film, a vizuális szórakoztatás szférájában. Most azonban én három olyan animáció sorozatot fogok bemutani, amelyekre hatványozottan igaz ez az állítás. Ezek közül kettő kevésbé ismert, a harmadik pedig egyenesen szupersztár.
Superjail
A Superjail azon sorozatok közé tartozik, amelyeket teljesen véletlenül fedeztem fel, nem baráti vagy egyéb ajánlásra jött. Néha elindulok ilyen internetes kereső utakra, hogy mit érdemes nézni a már meglévők között, és ilyenkor néha találok egészen érdekes dolgokat. A Superjail egy ilyen gyöngyszem, amely a meglévő négy évadja alatt az egyik kedvencemmé nőtte ki magát szürreális helyszínével, abszurd alapállásával, színes karaktereivel és a sokszor végletekig bonyolított történeteivel.
Mindenik rész más-más történet, ritka a több epizódon átívelő cselekmény, azonban mindenik a címben szereplő börtönben és annak abszurd, mitikus világában történik. Az előzmények szerint Superjail helyén valamikor maya templom állt, amelyben ezreket áldoztak fel az akkoriak isteneiknek, különböző kataklizmák, betörések és természeti katasztrófák után a mai börtön Igazgatója, akinek apja is börtönigazgató volt, megalapította Superjailt, amely egy vulkánon belül lévő másik vulkán közepén található. Az Igazgató célja az volt, hogy létrehozza a világ első olyan börtönét, amely a büntetés helyett a rehabilitációt segíti elő, ami ironikus annak tekintetében, hogy mindenik rész végére így vagy úgy, de a börtönpopuláció legalább fele irgalmatlanul részletesen kidolgozott, roppant kaotikus és kifejezetten fájdalmas módon, de hatalmas tömegjelenetekben eltávozik az élők sorából. Ráadásul ezekért általában az Igazgató tehető felelőssé. Amint az Igazgató vörös estélyi kosztümje, cilindere és sokféle mágikus képessége is mutatja, a sorozat a Willy Wonka és a csokoládégyár egy igencsak magából kifordított és morózus, ám mégis humoros paródiája.
Az Igazgatón kívül a többi fő karakter az ex-alkoholista és gyenge idegzetű könyvelő Jared, a transznemű, valójában férfi, de nővé válni akaró, izomkolosszus Alice börtönőr és az Igazgató vágyainak tárgya, a német akcentussal beszélő és a rabokon a legszörnyűségesebb kísérleteket elvégző Doktor, a minden rész elején bevitt és minden rész végén ismét megszökő rab, Jackknife, aki a morgáson kívül képtelen más beszédre, végül pedig a szinte legyőzhetetlen és állig felfegyverzett börtönrobot, Jailbot. Lévén szó egy teljes börtönpopulációról, rajtuk kívül még rengeteg kiváló karakter található a sorozatban, például a Paul és Jean homoszexuális páros, vagy a földönkívüli Ikrek, Gary és Madár stb. Mint látható, sem önmagában, sem mint a Willy Wonka téma paródiája nem egy egyszerű élmény, azonban ironikus módon kifejezetten színes világgal rendelkezik, még akkor is, ha ebben az erős kontrasztok és a túlzások dominálnak.
A sorozat nem csak egyéb filmek paródiája, hanem az igazságszolgáltatási rendszer túlbürokratizált poklának is, amelyet reform helyett mindössze a túltechnicizálás és a megfigyelés, felügyelet további fokozásával akarnak megoldani, aminek nyilván egészen konkrét áldozatai is lehetnek, gondoljunk csak az ártatlanul elítéltek, majd esetleg kivégzettek nem rövid listájára. A valóságban ennek körülményeiről Michel Foucault írt a magyarra is lefordított Felügyelet és büntetés (A börtön története) című főművében.
Ugly Americans
Sajnálatos módon az Ugly Americans mindmáig csak két évaddal, mindössze harmincegy résszel rendelkezik, pedig egyik kedvencem ez a sorozat. Egyik legkedvesebb barátom ajánlotta, és a név alapján nem arra számítottam, amit kaptam, de ez így még jobb is. A történet egy alternatív New Yorkban játszódik, amely alatt megnyíltak a pokol kapui, és mindenféle szörnyek, démonok, élőlények, földönkívüliek özönlötték el a várost. A helyzet orvoslására a városvezetőség létrehozza az Integrációs Osztályt, amely a város emberi és egyéb lakói számára megszövegezi és hatályba helyezi az Integráció Egyezményt, amely alapján minden nem-emberi lény is állampolgárrá válhat.
Az események középpontjában Mark Lilly áll, aki az ultrapolkorrekt, progresszív, ultratoleráns aktivista sztereotípiája lehetne, ő az Integrációs Osztály csoportterapeutája, aki a különböző integrálódni vágyó lényekkel foglalkozik. Az Osztályt Twayne Boneraper fődémon vezeti, aki valójában egy gerinctelen anyámasszony katonája, az ő személyi titkára a szintén démon Callie Maggotbone, aki egyben Mark barátnője is, egy Markhoz képest homlokegyenest más karakterű dominatrix, a biztonságért a mérhetetlenül rasszista, néha rendes arc Francis Grimes felel, valamint az osztályon dolgozik még Leonard Powers varázsló, aki a tipikus munkakerülő, alkoholista hivatalnok szerepét tölti be. Fontos karakter még Randall Skeffington, Mark zombi lakótársa, az archetipikus nagyszájú vagánygyerek, aki zombivá vált egy barátnője miatt, és aki folyton pénzcsináló, abszurdabbnál abszurdabb terveken töri a fejét.
A sorozat jelenleg időszerűbb, mint bármikor korábban, mert roppant jól teoretizálja és mutatja be a más-más közösségek közti viszonyok problémáit, lehetőségeit és esetleges megoldásait, ráadásul úgy, hogy közben sikerül humorosnak is maradnia, nem megy át papolásba. Ez még annak ellenére is így van, hogy mindenik rész elején megfogalmazódik valamiféle általános felvezetés és mindenik végén egy általános konklúzió, de a készítők nagyon ügyesen navigálnak egy animációban megengedhető etika és a szájbarágás között. Annál érdekesebb, hogy a sorozat nem a mostani menekültkrízis után született, hanem 2010-ben indult, amikor a mai állapotok még sehol sem voltak, illetve csak a gyökereik kezdtek kihajtani. A sorozat színvilága nagyon változatos, helyzethez alkalmazkodó, rajzstílusa sajátságos, több hagyományt is ötvöz magában az enyhe keleti elemektől egészen a megszokott nyugati rajzfilmstílusig. Érdemes nézni a meglévő részeket, nagy élmény mindenik.
South Park
Azt hiszem, a South Parkot nem kell túl sok embernek bemutatnom. A sorozat immár tizenkilencedik évadjánál jár, és úgy tűnik, megállíthatatlan, ami nem is kár, egyáltalán nem árt, ha van egy ilyen attitűddel rendelkező médiatermék. Pontosan amiatt, hogy az egyik legismertebb animációról van szó, nem fogok általános leírást adni róla, inkább a friss szezon első három részéről fogok írni, mert ezek segítségével összefoglalható mindaz, ami fontos a South Park kapcsán.
Egyből erősen indít az új évad, a Stunning and Brave című rész a politikailag korrekt beszéd eltúlzásáról és visszájára fordulásáról szól, amelyben az iskola veterán igazgatónőjét felváltja a PC Principal (kb. „Polkorrekt Diri”) nevű karakter, és szinte diktatórikus módon korlátozza azt, hogy mi hangozhat el előbb az iskolában, majd azon kívül is bárhol, ahol megjelenik. A rész erőssége, hogy a készítők egyaránt kritizálják az ultrapolkorrekt aktivistákat és az ellenoldalt is, a zárójelenet káosza épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a lényeg a moderáción, a határokon van, és nem azon, hogy tabukat kell bevezetni, amelyek bizonyos témákat szent tehenekké emelnek, amelyekről már viccelni sem szabad, nemhogy esetleg kritikával illetni. Ezt a mérsékeltebb attitűdött képviseli a részben Kyle. Az a sértésoffenzíva, amit – ki más? – Cartman elindít a végén, épp az ellenkezőjét szolgálja: a Laibach-hoz hasonlóan mutatja, hogy a túlerőltetés, „túlazonosítás” könnyen az ellenkezőjébe, a nevetségességbe torkollhat, és ®iľekhez hasonlóan láttatja, hogy a politikai korrektség eltúlzása sokszor rátesz a problémára még egy lapáttal, ahelyett, hogy enyhítené a helyzetet.
Az évad második része, a Where my Country Gone?, és eddig az évad legjobbja. Egy olyan tökéletes megfordítással éri el azt a hatást, amit kell, hogy eszeveszett. Természetesen nem fogom leírni, miről van szó, ezt látni kell. A rész, ahogy már a címe is mutatja, a menekültválság, bevándorlás és a „haza” tematikáival foglalkozik, a készítőktől már megszokott végletekig tabusértő formában. Nyilvánvalóan Amerikából a mostani európai menekülthelyzet másképp néz ki, és a készítők erre zseniálisan rájátszottak Amerika és „ősellenségének” szembeállításában. Az már csak hab a tortán, hogy az akár bevándorlást, akár menekülést (amely kettő viszonya egyébként nagyon találóan van bemutatva) ellenzők erőszakos, emotív érveit mennyire szórakozatóan állítja pellengérre az epizód, a megoldási kísérleteikről már nem is beszélve.
Végül a harmadik rész, a City Part of Town a gentrifikáció témakörét járja körbe, ismét csak szórakoztatóan, radikálisan és okosan. A korábbi két rész eseményeinek következtében South Park mára az Államok szégyene lett, és hogy a lakók visszaszerezzék valamikori hírnevüket, eldöntik, hogy a város szegénynegyede köré egy organikus piacot, organikus éttermek, üzletek, bárok alkotta negyedet építenek, amely bevonzaná a „vidéki sármért” rajongó hipsztereket, és nemcsak pénzt, hanem elismerést is hozna a városnak. Az ebből származó konfliktusok, a város régi és új befektetői (és befeketítői) között, a felső és alsó osztályok között, a hipszterek és az őket megvetők között ismét közel katasztrofális helyzetet idéznek elő. Egyetlen esemény menti meg őket, egy olyan, amelyre sem a rész szereplői, sem a néző nem számít, de ismét zseniális fordulat, amely ráadásul nemcsak a néző etikai érzékét, hanem az egész „organikus mozgalmat” is vérig sérti.
A világ és forgása
És egyébként a South Park egyik legnagyobb lényege ez, ezt a szinte ľiľeki momentumot kell megérteni velük kapcsolatban. Az, hogy egy-egy részben és végülis egész fennállásuk során, folyamatosan több szempontot mutatnak be, nem jelenti azt, hogy semlegesek lennének, hiszen, mint az elején láttuk, ez nem létezik. Az üzenet pontosan az, hogy az etikát sosem lehet egy monolitként kezelni, amelyik hajlíthatatlan, hanem éppen azt kell megérteni, hogy adott esetben helyzettől függhet egy-egy cselekedet etikai súlya (abortusz, eutanázia, halálbüntetés, stb., számos példa a leghevesebb vitákra, amelyeket adott esetben ez a három sorozat is érintett).
A South Park és a többi bemutatott sorozat épp azért annyira jó, amennyire, mert egyrészt feltesznek olyan kérdéseket, amelyeket sok más közegben sem szoktak feltenni, főleg nem rajzfilmben/animációban, még akkor is, ha nem az első példák erre. A társadalomérzékeny rajzfilm valóban elkezdődött a Flintstones-szal, azonban arról a szabad megközelítésről, amellyel a fenti példák rendelkeznek, William Hanna és Joseph Barbera még csak nem is álmodhatott. Ennek a három rajzfilmnek az egyik legfontosabb mondandója éppen az, hogy bármiféle körülmény között megsérthető bárki anélkül, hogy erőszaktól kellene félnie, ugyanis ha az etikát alkalmazzuk, ironikus módon, épp ha úgy alkalmazzuk, ahogy az ultrapolkorrekt embertársaink szeretnék, akkor fel kell mérnünk, hogy egyikünk körül sem forog a világ. Ha megsértettek, akkor egyszerűen tovább kell mennünk és tennünk a dolgunkat, azonban amint külön státust követelünk magunknak, amely ráadásul ellentmond mind a kivételezettség elvetésének, mind az izolálás kritikájának, teljes mértékben magunknak mondtunk ellent.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!